Bár az első kérdés éppen másra
irányult. A kérő arra volt kíváncsi, vajon mi vitte a századost arra, hogy
szolgája gyógyulásáért római létére elmenjen egy zsidó rabbihoz és egy szolga,
rabszolga, tehát pótolható „tárgy” érdekében kérjen segítséget egy megvetett
néphez tartozó tanítótól. A Mt 8,5-13 üres helyét vizsgáló jelenetben a
százados és barátja képviselte a fókuszpontot. Kettejük feszült párbeszéde
világított rá arra, hogy a százados édesapja életének megmentése miatt volt
olyan mértékig hálás szolgájának, hogy miután Apollóhoz hiába fohászkodott
súlyos áldozatokkal, másutt keresse a megoldást. Útja során talált rá a
Mesterre. A kórus hangosította ki belső vívódását és a megoldás felé vezető
útkeresést is. A szolga, bár megjelent a színen, de inkább csak az érzelmi
ráhangolódáshoz segített hozzá, így pedig a végén a csoda – a Bibliától
eltérően - Jézus személyes közreműködésével zajlott.
A második kérés már a teljes
Szentírás kulcsmondatát feszegette. A kérő azt a mondatot szerette volna látni,
ami a János 3,16: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta … A
játszók – ki-ki a maga megélte módon – jelenítették meg képileg – egyénileg és
egymással interakcióban is – ezt az Isten végtelen szeretetét bizonyító
mondatot. Hanggal, egy-egy szó ismételgetésével, rengeteg mozgással. A
magzattól a keresztig. Az egyéni tragédiától az örömhír befogadásáig. A kérő
elsírta magát, mert mint mondotta, sosem gondolta volna, hogy erről így is
lehet szólni. Ennyi módon, ennyire személyesen. Maguk a játszók is ezt az este
– legalábbis egyik – csúcspontjaként élték meg.
A harmadik kérés aztán
megérkezett a karácsonyi ünnepkör csúcspontjához, azon „áldott éjszakához”,
amikor megszületik a Megváltó, megérkeznek a pásztorok, ajándékot hoznak a
bölcsek. És minden megtörténhet. A kérő arra volt kíváncsi, hogy mi az ami
megtörténik – minden síkon. Jött és szólt a csillag, érkezett a pásztorokhoz az
Angyal, hogy küldje őket Jézushoz,
beszéltek a fák és bokrok, sőt még a három királyok sziluettje is
felsejlett. Egy igazi varázséj jelent meg a színpadon. Annyira, hogy ez a kérő
is elsírta magát és megajándékozottságáról tett vallomást. Ez után nehéz volt
újra szerepre készen állni.
A negyedik, utolsó kérés Sámuel
elhívásának (Sámuel könyve 2. és 3. fejezet) előzményeit firtatta: ki mit
hallott – adta a címet a kérő, aki a színpadra álmodta Élit és (a Szentírásban
csak kettő, a kérő számára)háromzüllött fiát, valamint a kis Sámuelt. S
ajándékba még megkapta az élő kövekből épült templomot: ismét a kórus hangosította
fel a belső vívódásokat, közvetített Isten hívását és áldását. Az egyik játékos
szerint ez volt az este leginkább tökéletes koreográfiájú jelenete. Hallottuk
Éli aggályait, tépelődéseit. Láttuk az Istenhez és Élihez végletekig engedelmes
és hűséges Sámuelt, valamint Éli eltévelyedett gyermekeit, akik vágyták, de
töredékét sem kapták meg annak a figyelemnek, amiben Sámuel részesült.
Magatartásuk végleg elvágta őket apjuktól és Istentől.
Az utolsó – már inkább mozgó kép,
mint jelenet – a tabló volt. Ebben a játékosok a számukra legmeghatározóbb,
legemlékezetesebb mozzanatot jelenítik meg az egész estéből, s kapcsolódnak
valamilyen gesztussal egymáshoz, egy képet kialakítva, mintegy összefoglalva az
egész estét. Láttuk itt többek között a megkötözött, de Isten szeretetére
szabaduló embert; az Örömhírt hozó angyalt; az éhes és az Úrral jóllakó férfit
és még sok-sok minden mást. Mindent, ami a kulcsmondatot kihangosította: mert
úgy szerette Isten a világot.
S bár a világítás és az akusztika
nem volt tökéletes és a játékosok is meglehetősen halkak voltak, a nézők
visszajelzése alapján elmondható, hogy ez egy áldott este volt. Méltó indítása
az idei adventnek. Úgy legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése